Az érzékelésben az embernél a látásé a főszerep, hiszen a környezetünkből érkező ingerek túlnyomó részét (kb. 90%-át) a szemünk segítségével fogjuk fel. A látás a szem és az agy együttes működésének eredménye. Ebben az összetett folyamatban a szem fogadja az ingert, a munka oroszlán részét azonban az agy végzi.
A látott kép minőségét alapvetően az ideghártya mérete és a rajta található receptorok száma (sűrűsége) határozza meg. Páros szervünk normális körülmények között egységesen működik, s a tárgylátást, színlátást, fényérzést és a mélységlátást köszönhetjük neki. Bár manapság már működésétől nem függ létünk, de komoly életminőségbeli változást hoz bármilyen hiányossága. Itt most nem csak a genetikai, vagy különféle szerzett betegségekből következő látásromlásra gondolok, hanem, a teljesen normális szem öregedéséből adódóra is. Gyarló módon, amíg minden rendesen működik (élesen látunk oda, ahova nézünk) addig eszünkbe sem jut, hogy milyen kellemetlenséget okozhat a legkisebb hibája is. Amikor viszont a szükség úgy hozza, hogy a lehető legtökéletesebb éleslátás érdekében mindenféle segédeszközt alkalmazunk, már visszasírjuk azt, ami tökéletesen vissza nem hozható.
A mai rohanó, ugrásszerű technikai fejlődés következtében alkalmazott eszközök (pl. autó, elektronikai eszközök) megkövetelik a gyors és precíz észlelést, reakciót, amin életünk, munkánk vagy komfortérzésünk múlhat.
Bár a tudomány szemük és annak működésének mind aprólékosabb megismerésével új utakat, lehetőségeket talál, de nem várhatjuk ölbe tett kézzel a fejlődést, s annak eredményeit. Azért, nehogy hátrányos helyzetbe kerüljünk szemünk egészsége, működése miatt, jobban oda kell figyelnünk rá. A mindennapos feszültséggel terhes életünkben is gondoskodjunk szervezetünk általános egészségi állapotáról (hisz ezzel látásunk is szoros kapcsolatban van).